2015. január 1., csütörtök

A szél neve



No, könyvajánlót, azt még nem írtam. Most lehet fogok valami olyasmit. 

Valamikor kiskamasz koromban kaptam rá a fantasy-irodalomra. Félreértés ne essék, nem csak és kizárólag ezen élek, de tekintve, hogy viszonylag gyorsan és sokat olvasok ha időm engedi, megzabáltam már jópárat ebből a műfajból is. Talán nem önt nyakon senki szentelt vízzel, ha ki merem jelenteni, hogy van némi rálátásom a témára. Ha meg mégis, hát akkor vizes leszek, nagyobb baj sose legyen.


Jött a karácsony és vele a lassan szokásossá váló karácsonyi könyv Jóanyámtól. Aszondja, Patrick Rothfuss. Életemben nem hallottam. A könyv borítóján George R.R. Martinnak, a Tűz és jég dala, közismertebb nevén a Trónok harca vérestollú írójának ajánlása. No mondom, ez csak jelent valamit. Nekiálltam. Mondjuk én nem faltam be egy nap alatt, mint ahogy Martin bácsi írta (lásd a fenti képen), de úgy egy hét alatt elrágcsáltam jöttömben-mentemben, ráérőidőmben, ami egy nyolcszáz-egypár oldalas könyv esetében azt jelenti, hogy minden nap leülsz mellé pár órára. Igaza volt Martin bácsinak, ez a Rothfuss átkozottul jó.

A fantasyben nehéz újat és jót alkotni. Tolkien óta sokan sokféleképpen próbálkoztak a műfajjal. Van a nagy széles tucat, amiből mindenki, akit kicsit is érdekel a műfaj, olvasott már legalább kétszázat, de egynek se tudná felidézni a történetét. Tudjátok, ezek azok a sorozatgyártott irodalmi hulladékok, amik mindig, de mindig úgy kezdődnek, hogy van egy fogadó, ott ül valaki és mesél valamit. Egyszer csak nyílik az ajtó, bejön rajta egy ember/törp/tünde/ork, esetleg egy e négyből álló csapat. És kezdődik a történet.

A Szél Neve egy fogadóban nyit. Egy öregúr ül a korcsma egyik asztalánál néhány barátjával és mesél. Egyszercsak nyílik az ajtó. Óbasszus, gondoltam.

Általában egy könyvről öt oldal után kiderül, hogy érdemes-e energiát fektetni belé. Hogy túljutottunk a fogadós-mesélő-ajtónyílós részen, elég gyorsan rájöttem, hogy igen, ebbe érdemes. Semmi perc alatt megbocsájtottam a kezdőjelenetet. Rothfussunk stílusa eszméletlen jó. Nekem az adja meg a savaborsát, hogy nem magyarázza agyon a dolgokat. Egy átlag, fogadós jelenettel kezdődő fantasy úgy épül fel, hogy beledobja az olvasót egy világba, amit az nem ismer, majd értékes és idegőrjítő oldalakat pazarol rá, hogy megismertesse az emberrel a világot, a szereplőket, a furcsa hangzású sokaposztrofos kifejezéseket és mikor a delikvens már maga is meg tudná írni a regényt, akkor lesz valami esemény. Na, itt nem ez van. Nem magyaráz el semmit, de semmit. Ettől tényleg olyan érzése van az emberfiának, hogy ő most bejött a fogadóba, kért egy sört és néz okosan a fejéből, hogy kiről mit lenne érdemes tudni. És ez jó érzés, még ha furcsán hangzik is. Aztán, ahogy az a való életben is lenni szokott, minden a helyére kerül, különösebb erőltetés nélkül. Egy-egy elejtett mondatból, utalásból, vagy egyszerűen az események folyamatából megtudunk mindent, amit meg kell tudnunk.

Maga a történet egyébként-erre most nem találok jobb szót-arányos. Nem egy hálivúdi akciófilm, nem is egy langyos posvány. A kerettörténetben a könyv főhőse, Kvothe, az élő legenda, aki a fent említett fogadó csaplárjaként tengeti napjait meséli el életét a Krónikásnak, a kezdetektől. És azért mondom, hogy arányos, mert megvan benne minden, ami egy jó könyvhöz kellhet, de semmiből se túl sok, semmi se nyomja agyon a többit. Úgy látszik, ez a bejegyzés ellenpontoz. Úgyhogy elmondom, milyen NEM a könyv. Mondok egy (ellen)példát. Van egy fajta író, illetve az írásai, ezt magamban- és elnézést a gyengébb idegzetűektől- toszós fantasynek neveztem el. Ne essek a személyeskedés vádja alá, nem említem a Harrison Fawcett álnéven írogató tollforgatót, vagy Brandon Hackett-et, (szintén álnév), na az ő regényeiknél találkoztam azzal a jelenséggel, hogy egy ötszáz oldalas könyvet nyugodtan össze lehetne sűríteni egy körülbelül kétszáz papírnyi, viszonylag élvezhető műbe, ha a fennmaradó részeket nem csöcsök és fenekek töltenék ki. Néha teljesen oda nem illő, teljesen értelmetlen helyeken. Példa: a férfi és a nő lélekszakadva menekülnek az őket üldözők elől. A nőnek rohanás közben izgatóan ugrálnak a mellei a feszes póló alatt.
 ??? 
Értem én, nincs is bajom a női mellekkel, de minek ez pont most, pont ide? 

No, a Szél Neve NEM ilyen. Kapunk durvaságot és finomságot, örömöt és bánatot, mindent a megfelelő helyen, a megfelelő arányban, a megfelelő megvilágításban. A főszereplőt nem érezzük mesefigurának, valós, hús-vér ember szaga van, a világ, amiben él is ehető, hihető, mindezt mégis úgy, hogy egy kőkemény, végigizgulható fantasyt olvasunk.

Szóval, nem nézik gyereknek, vagy idiótának az olvasót. És ezt szeretem. Valahol találkoztam a "felnőtt fantasy" kifejezéssel. Erre ez tökéletesen illik. Elmondtam, tehát, mi tetszik a könyvben és beleszőttem azt is, amit úgyegyébként nem szeretek, szóval szigorúan véve, lehet, hogy ez nem is egy könyvajánló. 
Tudja csuda. Mint írám: valami olyasmi.

A Szél Nevét mindenesetre bátran ajánlom, akár könyvajánló ez, akár sem. Természetesen trilógia lesz, ez volt az első kötet. Úgyhogy, ha jövő karácsonyig kidobják a másodikat és valakinek eszébe jutnék, most adtam egy jó tippet.

Csak amúgy véletlenül.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése